Előzmény: A tradíció örök
Sosem hittem, hogy a dolgok csak úgy maguktól történnek, még akkor sem, ha hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy „micsoda véletlen”, vagy éppen „csoda történt”. Azt nem merem állítani, hogy meg tudom mondani, mi mozgatja a világot, vagy éppen egy kisebb közösség életét, de abban bizonyos vagyok, sem csodák, sem véletlenek nincsenek.
Néhány nappal ezelőtt úgy 10 óra tájékán lassan, határozott kopogás után az irodába belépett egy nagy darab, olyan igazi iparos ember, akiben azonnal felismertem, hogy nem is oly régen éppen azon az építkezésen voltam, ahol ő dolgozott az egyik munkatársának a tanuló fiával. Ő is megismert. Olyan egészséges, teli mosoly jelent meg az arcán, jelezvén, hogy nem új keletű az ismerettségünk. Habozás nélkül, határozottan jött az asztalomig, majd leült a székre, kényelmesen elhelyezkedett és különösebb cirkalmazás nélkül megszólalt öblös, mély, férfias hangján:
- Éppen magához jöttem!
Olyan volt, mintha nagyon régről ismernénk egymást és ez az ismerettség elégséges ahhoz, hogy minden formalitás nélkül, mintha csak folytatnánk az építkezéskor abbahagyott beszélgetést, folyjék tovább a szó. Még kérdeznem sem kellett, vajon mi járatban van, máris rátért jövetele céljára. Az a típusú iparos, aki a munkán kívül a beszédet rövidre fogja, mert sokkal inkább az eredmény, mint az arról való beszéd fontos neki. Az arca kisimult, komolyra váltott, mert hogy a mondandója is ezt kívánta meg. Munkás kezei a maltertól, az időjárástól, a kemény fizikai munkától régen elvesztették a papír- és tollforgatók keze vonását. Nem próbálta leplezni, hogy fogott rajta az idő épp úgy, mint az arcán, azt hiszem, büszke arra, hogy örömét leli a munkájában. Röviden, célratörően csak annyit kérdezett:
- Hogy is kellene azt a tanulószerződést megkötni, ha egy új tanuló jelentkezne nálam, hogy okosodjon a szakmában?
Jól esett hallani ezt a kérdést és jól esett válaszolni is, aztán jól esett azt is megkérdezni:
- Na, hogyhogy újabb tanulója akadt?
Aztán, mintha a hajnali szürkületből hirtelen előbukkanna a felkelő nap teljes pompájában, valami ilyesmi ült ki a mesterember arcára és látszott rajta, hogy jól esett neki a kérdésem. Jobb kezét kissé megemelte a térdén, ahol addig nyugodott, nagyot sóhajtott, a kérdésre adandó válasz súlyát átérezve, különösen a szakmája iránt megfontoltan válaszolt:
- Tudja, Kedves, nem abból áll a mi szakmánk, hogy fángli, meg kanál, meg függő, meg kalapács, aztán csak úgy emelkednek a falak és helyezkednek a falba az ajtók, meg az ablakok. Sokkal inkább az jelenti a megelégedettséget, ha az ember, mikor egymásra rakosgatja, meg egymáshoz illesztgeti a téglát, a betont, az ajtó- vagy az ablaktokot, akkor jól esik arra ránézni, hogy a tudása meg van, a keze meg engedelmeskedik az eszének. Aztán meg a lelkem elégedetten nézi, hogy ez éppen olyan, mintha az enyém lenne. Aztán meg a tanuló, ha ilyeneket hall tőlem reggeli vagy ebéd közben, nem néz zavartan az ott lévő idősebb szakikra, hanem látom rajta, elhiszi, amit mondok, akkor aztán ő is el tudja mondani, hogy mitől is lesz a szakma, SZAKMA.
Hát így volt ez azzal tanulóval is, akit az építkezésen látott, aztán meg amikor erről beszélt az osztálytársának, az új gyerek odajött hozzám, én meg most itt vagyok.
Jó volt hallgatni ezt az embert…
Kapás Eszter
tanulószerződéses tanácsadó
Kapcsolódó cikkek:
3. Hétköznapi hiány(a)szakma …a szoknya, a nadrág és a varrótű
