(5. rész)
Talán szentimentálisnak tűnik, ha valaki arról beszél, hogy az apa a nagyapát, a fiú az apát követi a szakmában. Valamikor – nem is oly régen – egy-egy foglalkozás vagy hivatás dolgában dinasztiákat lehetett tetten érni. Ma talán ezen szakmák és hivatások szűkebb szegmentjét mutatják e klasszikusan szép folyamatnak.
Oly sokat lehet hallani, hogy Isten ments, hogy a gyerek olyan foglalkozást válasszon magának, mint a szülő. Aztán, ha mégis követi a munkában a szülőt, a szülő hol könnyedebben, hol komolyabban, de mintegy elhárítva magától a gyerek választásának felelősségét, megjegyzi „én mondtam neki, én le akartam beszélni". Pedig ha belegondolunk, egy gyermeknek nem is olyan nagy baj, ha a megélhetést biztosító jövő választásánál éppen a szülő az egyik példakép.
Lehet, hogy ma már nincsenek generációkra visszanyúló, klasszikus esetek e témában, de hogy van erre példa, épp magam tapasztaltam meg a munkám során.
Néhány hónappal ezelőtt egy általam ismeretlen kőműves mester azzal keresett fel, hogy egy tanulót szeretne foglalkoztatni. Azt szeretné, ha a szakma fortélyait tőle lesné el. Nem röstellem bevallani, tetszett ennek a 45 év körüli férfinak a szakma átadásáról való mondandója. Jól esett hallani – még ha nem is tudtam mindig, hogy milyen szerszámról van szó –, amikor a kartecsniról, a fángliról, a vinklivasról, a cserpákról, no meg a vonyigáról beszélt. Nem volt a beszédében semmi cikornya, semmi mesterkéltség, csak pontosan az, amitől az ember figyelme eltántoríthatatlanul a beszélőre szegeződik. Látszott a testtartásán, ahogyan a széken ült, hogy ez nem az ő világa. A lábát, kezét gyakran váltogatta különböző helyzetekbe, hiszen az ő szakmájában az ülés az ördögtől való. Széles tenyerét gyakran a combján pihentette, vastag, húsos ujjai a térde irányába terültek szét, mintha az idő barázdái akarnák jelezni a dolgos éveket.
Aztán hirtelen megállt a mondanivalójában, és kurtán, kissé zavartan, mint aki más ember idejét lopta, rákérdezett jövetele céljára:
- Tessék mondani, mi kell ahhoz, hogy egy tanuló nálam lehessen?
Miután felocsúdtam, hogy vége a történetnek, igyekeztem ugyanolyan cikornyamentesen elmondani, amire kíváncsi volt a mester.
Türelmesen meghallgatta, megköszönte, kezet nyújtott, köszönt és ment a dolgára.
A szükséges adminisztrációt, ami a nyilvántartásba vételhez kell, elvégeztem és mindent rendben találtam ahhoz, hogy a tanuló megkezdhesse a gyakorlati munkát.
Nem oly régen egyéb elfoglaltságom miatt annak az építkezésnek a közelében jártam, ahol a mester volt a vállalkozó. Gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, aztán meg kíváncsi is voltam a mester tanulójára és a munkám része is, hogy a képzőhelyet megtekintsem. Bevallom, félszegen lépdeltem az építkezésen, még annak ellenére is, hogy nem láttam szétdobálva az építésnél oly gyakran látható hulladékot. Öblös férfihang köszönt rám jó hangosan, szinte ismerősként. Válaszköszönést sem várva figyelmeztetett tréfásan, hogy ide kobak nélkül nem illik belépni, mert a magasból bármikor aláhullhat egy lepattanó tégladarab. Aztán még azt is mondta, hogy a szép ruhára is vigyázni kell, mert ha fröccsen a malter, az nem mindig ott áll meg, ahova a fángli nyelét fogó gondolja. Mire befejezte, elő is jött az emeleti részről és mielőtt megszólaltam volna, már rá is kérdezett jövetelem céljára.
- Ugye a tanulót keresi? Mert ha igen, jó helyen jár!
Miután lehúzta a munkáskesztyűt, kezet nyújtott, megvárta, míg visszaköszönök, aztán hátrafordult és olyan mesterembereset kiáltott:
- Jóska! Szólj má’ a fiadnak! Jöjjön előre, mer’ keresik.
Távolabb hasonlóan öblös férfihang, amit felerősített az épület akusztikája, szólította a tanoncot:
- Pista! Szólt a mester! Kinn áll a bejáratnál. Valaki keres Téged.
Sárga kobakkal a fején, néhol malterfoltos munkásruhában, lábán bakanccsal lépkedett olyan 16 éves forma, kerekképű, mosolygós, szeplős fiatalember. Még oda sem ért, hangosan köszönt és mielőtt bármit is mondhatott volna, a mester átkarolta a vállát és annyit mondott:
- Na, ő a mi tanulónk, a Jóskának a fia, ő is kőműves lesz, épp úgy, mint az apja.
Aztán ránézett a fiúra és mintha ezt a kérdést sose tette volna fel, lapogatva a gyerek hátát, megkérdezte a kissé zavartan vigyorgó gyerektől:
- Pista! Hány éve dolgozok apáddal?
A gyerek hol rám, hol a mesterre, hol pedig kissé zavartan a földre pillantva válaszolt:
- Húsz éve, Főnök.
Aztán, mintha kimondta volna a varázsszót, a mester még néhány másodpercig a gyereket nézte, majd még kettőt, hármat lapogatott a hátán, és így szólt:
- Jól van fiam, visszamehetsz csinálni a dolgod.
A szokásos adminisztráció után elköszöntünk egymástól. Kérgesen erős férfikéz tartotta a kezemet, miközben én még mindig az előző jelenet hatása alatt voltam. A mester jó mélyen a szemembe nézett és búcsúzóul csak ennyit mondott:
- Látja! Van még olyan gyerek, aki az apja szakmáját választja.
Csak úgy, maga elé dörmögve még annyit megjegyzett:
- Milyen szerencse, hogy a cserpákba is új nyelet rakattam, így majd néhány év múlva lesz, aki utánam koptatja, hátha egyszer még neki is új nyelet kell vennie…
Kapás Eszter
szakképzési tanácsadó
Kapcsolódó cikkek:
3. Hétköznapi hiány(a)szakma …a szoknya, a nadrág és a varrótű
7. Családi asztal, közös asztal
9. Mit ér a szakma, ha lélek is van benne…
