„Nincs új a nap alatt…”

(2. rész)

Hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen? Azt én megmondani nem tudom, csak azt tudom, hogy abban az időben, amikor én iskolába jártam, ez hogyan is volt.

Kezdi mesélni a régi időket egy közel 60 éves szaki. Olyan tipikus régivágású „kisiparos”, ahogyan ezt régebben mondani szokták. A műhelye, ahol dolgozik, pontosan ezt is adja vissza.

Az E2N típusú esztergagép szürke, néhol lepattogzott, vastag festékrétege árulkodóan jelzi, sokszor körbefordult már a tokmány a benne lévő megmunkálandó munkadarabbal, amióta elhelyezték a jelenlegi helyén. A gyalugép alternáló feje csendesen üti a ritmust, épp egy hornyot készít, amibe majd a retesz biztosít szoros kötést egy alkatrészben. A köszörű oldalt félrehúzódva, szinte észrevétlenül helyezkedik el, mintha tudná: előbb-utóbb neki is dolgoznia kell és majd az ügyes kéz egy fémfúrót élez, vagy éppen az eszterga gyorsacél élét csiszolja, hogy hosszú forgácsot faragjon a forgó szénacél palástjáról.

Ha az öreg Orion rádió is be lenne kapcsolva és szólnának a ’70-es évek diszkó nótái, akkor úgy érezhetnénk magunkat, mintha egy időutazáson vennénk részt. Aztán, hogy idézze a régmúlt idők hangulatát e kicsiny, de takaros műhely, a falon 1968-ból visszamaradt kalendárium naptára figyelmeztet a múló időre. Sárgult lapja és rajta a kopott ceruza rajza a több, mint 40 év ellenére keményen állja az idő kíméletlen elmúlását.

Kérdeznem sem kell, inkább csak kíváncsian hallgatni Pista bácsit, akinek a kezei fiatalos mozgása ellenére elárulják, hogy megmérhetetlen mennyiségű emulzió áztatta e munkáskezeket. Csak a munkásruhája új, azon még egy olajfolt sincs, s a lábán lévő bakancs is frissen bokszolt. Az öreg leleplezett, hogy a tekintetem rajtafelejtődött, tetszett ez a pedáns látvány, aztán úgy huncutul mosolygott, még kacsintott is a szemével, s megjegyezte:

Tudja, Kedves, az asszony nem szereti, ha koszos ruhában vagyok, még itt a műhelyben sem. Az is igaz, én magam is azt vallom: ha koszos a ruha, olajos a kéz, abból már tiszta munka nem kerekedhet ki.

Valamikor a ’70-es évek elején a szomszéd városban, Kiskunfélegyházán jártam szakközépiskolába, mégpedig a Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskolába, merthogy ezt akkor így hívták. Ma már nem is tudom, mi is a pontos neve, csak azt tudom, hogy teljesen átalakult.

Abban az időben ez az iskola egy teljesen új utat mutatott, hiszen ez a jó nevű gimnázium alakult át szakközépiskolává. Hát itt tanultam én, mint olyan diák, aki az átalakulás folyamatát végig megélhette.

Emlékszem, amikor elsőnek mentem a jól felszerelt tanműhelybe, szó szerint még a szám is tátva maradt, minden új volt, minden ragyogott. A forgácsoló műhely gépei, ahogyan szépen, egymáshoz képest haránt be voltak állítva, lenyűgöztek.

Látja, – mutat a saját esztergagépére – pont ilyen gépen tanultam az esztergálás alapfogásait. Sokszor felidéződik bennem a kép, ahogyan a szakoktató az esztergakés köszörülését magyarázza, aztán mi tanulók nekibuzdulva, hány és hány próbálkozás ellenére sem tudtunk normális szerszámot készíteni.

Érdekes, pár óra eltelte után, talán még öt óránál sem volt hosszabb az az időszak, amikor egy egyszerű hengeres, úgynevezett köracélból kisebb munkadarabokat készítettünk, mint kiderült, bérmunkába, merthogy jól jött a bevétel az iskolának. Arra is jól emlékszem, még a darabszám is meg volt jelölve, mennyit kell csinálni ahhoz, hogy ötöst kapjon az ember. Azt sem tagadom, néha előfordult, hogy egy, egy tokmánykulcs a mennyezeten landolt. Na, akkor aztán volt haddelhadd! A szakoktató nem fukarkodott válogatott jelzős szerkezetekkel kellően alátámasztani, hogy az ilyen felelőtlen tanuló milyen balesetet tud okozni. Ezeket a baleseteket az oktató úgy adta elő, amit maga tapasztalt abban az időben, amikor ő is a termelő munkában dolgozott valamelyik gyárban.

Bevallom, amikor a nyári szakmai gyakorlatra kikerültem egy TSZ forgácsoló műhelyébe és ott rám bíztak egy munkát, igencsak zavarba jöttem, hogy mennyit is ér az én iskolai tanműhelyben megszerzett gyakorlati tapasztalatom. Odanyomták a kezembe a rajzot, hogy csináljam meg, nem bonyolult, hát mégiscsak esztergályos tanonc vagyok. Aztán fogtam a rajzot, csak nézegettem és akkor tudatosult bennem, hogy ez valami egészen más! Nem volt a gép mellett az előkészített alkatrész, amit csak be kell fogni az eszterga tokmányába, nem volt elkészítve a kés a késtartóba és egyáltalán: nem volt semmi! Ez maga volt az élet! A szakmai élet helyszíne.

Aztán, amikor egy hónapot itt eltöltöttem, akkor már bizonyos voltam benne, hogy közel kerülni a szakmához csak a termelésbe bekerülve lehet. De nem azzal, hogy ott van az ember, hanem hogy ki tudja használni az ott lévő szakmai tudást. Ezt pedig csak úgy lehetett, ha kellő alázattal és tisztelettel fordultam a szája sarkában örökösen füstölgő cigarettás szakihoz.

Még most is hallom, hogy a füst mögül odaveti: „Mi van, Öcsi! Nem forog a pörgettyű? Nem gömbölyödik a forgács?”

Aztán odajött és mutatott egy-két fogást, majd ment a dolgára. Hát valahogy így jutottam én el oda, hogy ma már több, mint 40 éve forog a pörgettyű és gömbölyödik a forgács.

Hallgattam volna még az öreget, de úgy éreztem, eddig tartott az élménybeszámoló, hiszen nyílt a műhelyajtó, egy 16 éves fiú jött, hangosan köszönt az öregnek, aki a szemüvege fölött a műhely falára akasztott kakukkos órára pillantott. Aztán csak annyit mondott: