Családi asztal, közös asztal

(7. rész)

Ha azt halljuk, hogy családi asztal, mindenkiben felidéződik egy kép. Ez a kép talán egy kicsit giccsesnek hat, de mindenképpen valós emléken alapul. A közös reggeli, a vasárnapi ebéd, meg az asztal körül szorgoskodó családanya. Ha pedig a közös asztal kerül szóba, akkor sokkal inkább a közös érdeklődéssel bíró baráti társaságok vidám képe rajzolódik ki szemünk előtt. De hogy hogyan lesz e két asztal egy, azt magam sem sejtettem mindaddig, amíg nem voltam részese ennek a történetnek.


Tanácsadói pályám kezdetén klasszikus képzőhely látogatáson voltam Soltvadkerten. A munkahelyen, ahol a villanyszerelő mesterrel találkoztam, éppen egy családi ház belső szakipari munkái folytak. A mester 45 év körüli, fiatalos mozgású, kék színű pántos overállt viselő, tipikus kisvárosi szakinak felel meg: konzervatív munkásruha, lábán vastag talpú munkavédelmi cipő, őszülő haját napellenzős sapka fedte. Kezei elárulták, hogy nem nehéz fizikai munkát végez, de azért látszott rajta: két kezével keresi a kenyerét. Érkezésemkor hóna alatt dossziékkal jött elém és invitált egy kevésbé zajos területre a nagy, inkább polgárinak mondható családi házban.


Az egyik helyiségben hirtelen összeállított munkaasztal jelezte, hogy ide csak akkor jönnek a munkások, ha reggeliznek vagy ebédelnek. Az ott dolgozók személyes holmijai rendezetlenül hevertek szanaszét. A mester gyors rendrakás után a dossziékat mutogatta, ami a tanulóra vonatkozott, többek között a balesetvédelmi, tűz- és munkavédelmi oktatás naplóit és a jelenléti íveket. Anélkül, hogy kérdeztem volna, nyugodt, kiegyensúlyozott tempóban beszélt a tanulóról. Úgy tűnt számomra, hogy elégedett vele.


Aztán, mikor egy másodpercre megállt a mondandójával, csak hogy a beszélgetés gördüljön tovább, rákérdeztem:

- A tanuló étkezési hozzájárulást kap-e, mert előfordul, hogy a képzőhelyek átsiklanak ezen.

A mester, ahogy a kérdést meghallotta, hirtelen mintha áramütés érte volna, megváltozott az arca. Inkább csodálkozónak mondanám, sem mint értetlenkedőnek, ahogyan a szemüvegét egészen az orra hegyéig tolta, vastag, dús, őszbe hajló szemöldökét magasra húzta, szemét egészen kerekre formálta. Úgy éreztem, nem értette a kérdést. Hosszan a szemembe nézett, mintha csak a kérdésem apropóját akarná kifürkészni.
Mielőtt megszólaltam volna, ugyanazzal a nyugodt, higgadt modorral – miközben jobb kezével még mindig a szemüvege szárát fogta, átnézve a keret fölött – spontán visszakérdezett:
- Étkezési hozzájárulást? Jól értettem?
Én legalább ennyire reflexszerűen vágtam rá:
- Igen!
Aztán, mikor mosolyra gördült az arca, bennem is oldódott a hirtelen megérintő feszültség és bizonyos voltam benne, hogy olyasmit fogok hallani, amire egyáltalán nem gondoltam. Igencsak fiatal vágatú volt még az én szakképzési tanácsadói vesszőm, rá fért, hogy újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagítsam a kipattanni akaró rügyeit.


A mester válasza valójában kérdés volt, de már nem csodálkozó, inkább olyan, amire azt szoktuk mondani: míg a kérdezőnek túlzottan jogszabályi, a válaszadónak inkább kézenfekvő hétköznapi.
- Hogy adok-e étkezési hozzájárulást? Hát persze, hogy adok! Már születése pillanatától. Tudja, a tanuló az én fiam! Úgyhogy, ha van képzési nap, ha nincs; reggel, délben, este; hétköznap, ünnep nap, folyamatosan kapja.
Ha most ezt tőlem nem kérdezi meg – folytatta válaszát –, ez eszembe sem jut, mert nekem természetes, hogy a tanoncom, aki a fiam, velem együtt kosztol. Ha munkaterületen vagyunk, mint most is, a közös asztalon a többi melóssal ugyanúgy egy kosztot eszünk, mint otthon a családdal a vasárnapi ebédkor. Nekem eszembe se jutott, hogy listát vezessek arról, hogy mit eszik a gyerek.
Mindezt olyan könnyed természetességgel mondta – miközben egyre szélesebb lett a mosolya a szituáció kapcsán –, hogy magam is mosolyogni kezdtem. Aztán mielőtt elköszöntem, megbeszélve az étkezési hozzájárulás jogszabályi csínját-bínját, még annyit jegyzett meg:
- A gyerek még ma kockás füzetet és grafitceruzát vesz, aztán minden nap leírja, hogy mit evett. Az anyja meg majd igazolja, hogy ízlett-e a kaja.
Aztán, csak hogy a téma teljes legyen, huncutul, szinte gyermeki pajkossággal folytatta:
- Hogy ha még azt is előírja a jogszabály, hogy mit egyen a gyerek, kénytelen leszek a lista mellé még egy szakácskönyvet is passzítani.

Azt még láttam, az autóhoz menve, hogy a dossziéit összeszedi, hóna alá veszi és öles léptekkel eltűnik az épület folyosóján.

Kapás Eszter
tanulószerződéses tanácsadó

 

Kapcsolódó cikkek:

1. Szakképzés, de hogyan?

2. „Nincs új a nap alatt…”

3. Hétköznapi hiány(a)szakma …a szoknya, a nadrág és a varrótű

4. A csöpögő csap bosszúja

5. A tradíció örök

6. A sport varázsa…

8. GDPR - Átok vagy áldás?

9. Mit ér a szakma, ha lélek is van benne…

 


Új Széchenyi terv - banner

Intelligent Energy EU - logó

tamop234

Kiemelt partnerek

Pályázati tanácsadók

Magyar Kereskedelmi és Iparkamara - logó

MVP logo GINOP2

Közösségi Gazdaság- és Társadalomfejlesztési Központ - logó

Közösségi Gazdaság- és Társadalomfejlesztési Központ - logó