(4. rész)
Hogy mire képes egy csöpögő csap? A probléma hétköznapi. Sokáig húzzuk, halasztjuk, míg végre rászánjuk magunkat arra, hogy vagy megjavítjuk vagy szerelőt hívunk. Aztán persze az is kérdés, hogy mi mennyibe kerül, már ha mi magunk kezdünk el bütykölni, akkor néha több bajt okozunk, mint aminek az elhárítására törekedtünk.
A javítással összefüggésben majdhogynem ok-okozati tényezőként számos járulékos veszteség érhet minket, ahogyan ezt a közelmúltban egy baráti társaság sztorizgatása közben hallottam. Az egyik ismerősöm férje – olyan ezermesternek mondott, de inkább csak a valóságban toldozgató-foltozgató – úgy gondolja, hogy:
A családi pénztárcát óvni lehet, ha mi magunknak kisebb-nagyobb beruházással szerszámokat vásárolunk. Ez a befektetés akkor fog folyamatosan megtérülni, ha kisebb-nagyobb javításokat magunk végzünk el – mesélte a barátnőm a férje ide vonatkozó ideológiáját.
A konyhai vízcsappal indult az igazi kálvária. A nem éppen gyakorlott kéz először saját magában tett kárt, amelyet szitkok tettek egyértelműen világossá. Aztán meg a csempe bánta, amikor a megsebzett kéz rosszul fogott a csavarra és a csőfogó megkoppantotta a nem éppen olcsó csempét. Újabb szitkok, újabb bosszankodások és az egész kezdett egy burleszk filmhez hasonlítani. A most már kellően felbőszült férj – aki a sztori mesélése közben a felesége jobbján ült – szerényen meghúzódott a széken és már bánta az összes idevonatkozó ideológiát, amit korábban felállított.A „mi mennyibe kerül?” sztori élesen hasított elméjébe és szótlanul fogadkozott, hogy soha többet nem akarja bebizonyítani élete párjának a háztartásban előforduló javítgatások saját kezű elvégzését.
A feleség közben tovább mesélte a sztorit:
…és mikor a férje a mosogató alatt a fejét is beverte a bútorba, és ismételten válogatott szitkok hagyták el fogai kerítését, már bosszankodni sem volt kedve, inkább csak megértően fogadta a fejleményeket. Szólni még nem mert a férjének, mert ő tovább folytatta Don Quijote-i harcát a csöpögő csap ellen, melyben férfi mivoltának meggyalázóját ismerte fel. A harcot azonban fel nem adta. Szuszogott, fújtatott, a homlokán megjelenő izzadtságcseppeket törölgette kevésbé sérült kezével és kidülledt szemmel nézte a „gonoszt”, amely kéjes, krómos vigyorral mereven nézett a szemei közé. Igazi harc volt ez, amely már régen nem a csöpögő csap ellen, hanem a családfenntartó szerepét betöltő Férfi ellen folyt.
A hallgatóság, hogy ne bántsa meg a Mekk Elek-i szakmai kvalitást, diszkréten nevetgélve, csendesebb megjegyzéseket téve hallgatta a feleség élménybeszámolóját, amely mégsem a férj megbántásáról szólt, inkább csak egy hétköznapi jelenségről.
Aztán, mikor a férje már újabb sebet látott el a saját kezén – mesélte tovább a feleség – halkan, megadóan csak annyit mondott a közel kétórás küzdelem végén: most már szól Gyuszi bá’-nak, jöjjön el, avatkozzon be e küzdelembe.
A szerszámok a konyha közepén hevertek szanaszét, rendezetlenül, mintha okozói lennének e rettenetes gyötrelemnek, attól remegve, hogy az összevisszaság, ahova végleg elrejti őket a férj, csak akkor válik befejezetté, amikor a rozsda úrrá lesz rajtuk.
Nem sok idő elteltével a férje – vagy ahogyan a feleség mondta: a Kedvesem – felhívta Gyuszi bá’-t, aki megígérte, hogy fél órán belül megpróbálja legyőzni ezt az álnok gonosztevőt, aki ily rútul állt bosszút az én Páromon!
A férj most már megkönnyebbülten összeszedte a szinte vadonatúj szerszámokat és kimért nyugalommal csak annyit közölt tényként, a szerszámok felé intézve szavait: legközelebb, remélem, megfelelően fogtok szolgálni.
A Kedvesem még vissza sem ért a garázsból, ahol a szerszámait tartja – folytatta a feleség –, amikor megjött Gyuszi bá’. 65 év körüli szikár, napszítta arcú svájci sapkás férfiember szemüveggel. Kezében műbőr fedelű határidő napló, ingjének felső zsebében cigaretta lapult, hangja kissé érdes, de mégis barátságosnak jelölte a feleség. A férjem régi ismerősként üdvözölte és határozott magabiztossággal tárta Gyuszi bá’ elé a megoldandó problémát.
Az új kifolyó ott hevert a földön, a doboza a mosogató tálca szélén várta sorsa beteljesülését. A benne lévő selyempapír kilógott a dobozból, amelynek fedelét „mesterünk” nem helyezett vissza. Még éppen a formális megbeszélésnél tartottak, amikor a lakásba a nyitott ajtón keresztül 16 év körüli fiatalember lépett be, és köszönés után Gyuszi bá’-tól megkérdezte:
- Főnök! Hova tehetem a szerszámos ládát?
Gyuszi bá’ a férjemre nézett, aki sérült ujjával, melyen a kötés már pontszerűen átvérzett, a mosogató előtti részre mutatott, hogy ott jó lesz, miközben Gyuszi bá’ annyit mondott:
- ...az inasom.
Miután ezt kimondta, máris felhangzottak az első mester és inas közti utasítások. Ha jól emlékszem – folytatta a feleség a sztorit – az inast Palinak hívták és Gyuszi bá’ csak annyit mondott:
- A kisebb csőfogó, meg a 17’-es villáskulcs elég is lesz.
Az inas szakavatott mozdulatokkal távolította el a baj forrását, az eddig konokul ellenálló csaptelepet. Aztán Gyuszi bá’ kezébe fogta az új csapot, megkérdezte, hogy ez lesz-e beszerelve, a férjem megadóan bólintott, majd Gyuszi bá’ a következőket mondta a tanulónak:
- Palikám, itt ez a két flexibilis cső, csavard össze a csappal, aztán az alsó csavarokat – mutatott kissé hajlott ujjával a vízvezeték csonkjaira – csavard ide rá, aztán megnézzük, hogy a meleg víz ott jön-e, ahol kell, de csak azután, miután mindent végigellenőriztél, hogy rendben van-e a bekötés.
Fura volt látni a férjem arcát – meséli tovább a feleség –, amikor meglátta, hogy a szerszámok – ugyanolyanok, mint az övé, amiket ő vásárolt korábban és most a garázsban pihennek, csak sokkal kopottabbak. Pali kezében a viseltes szerszámok, mint a vívó kezében a kard, szinte táncoltak örömükben. Aztán az inas jelezte Gyuszi bá’-nak:
- Kész vagyok Mester. Megnézi?
Talán még 20 perc sem telt el. Gyuszi bá’ odahajolt, megnézte, majd könnyed mozdulattal az elzáró csapot kinyitotta, aztán a mosogató fölötti tekerőket is a nyitás irányba mozgatva elégedetten nézte a víz folyását. Látszott a szeme sarkából: elégedett az inassal.
Az inas ránézett kérdőn, de tudta, választ nem fog kapni, csak amit ilyenkor a mester mondani szokott:
- Jól van Palikám, a szerszámokat elrakhatod és már indulunk is.
A fiatalember betette a ládába az eszközöket és indult a kijárat felé. Gyuszi bá’ még elszámolta a munkadíjat és csak annyit mondott:
- Még egy-két inas, ha ilyen volna, mint ez a gyerek, elkelne körülöttem.
Aztán, mikor elköszönt, még annyit megjegyzett:
- Ha már én nem dolgozom, hívjátok őt!
Érdekes, a társaságban – mire a sztori végére ért a feleség – már senki nem kuncogott. Mintha mindenki megélt volna már hasonló esetet…
Kapás Eszter
szakképzési tanácsadó
Kapcsolódó cikkek:
3. Hétköznapi hiány(a)szakma …a szoknya, a nadrág és a varrótű
7. Családi asztal, közös asztal
9. Mit ér a szakma, ha lélek is van benne…