A sport varázsa…

(6. rész)

Ha valakitől ezt a történetet hallom, biztosan az lesz a véleményem, hogy csak kitalálta. És minél jobban bizonygatja, hogy megtörtént dolgot mesél el, annál inkább kétkednék. Pedig most éppen egy ilyen történetnek voltam a részese.
Teljesen szokványos szombati napnak indult a program, melyben kiemelkedő szerepet kapott egy sportrendezvény. Szeretem azokat a labdajátékokat, melyet teremben játszanak, s a nézőtéren egy tűt sem lehet leejteni, mert olyan nagy az érdeklődés. Igazán szeretem, ha a szurkolást egy könnyed, vacsorával egybekötött kötetlen baráti beszélgetés is követi, ahol a résztvevők a maguk életéből anekdótázgatnak.

Székesváros közkedvelt vendéglőjében költöttük el a vacsoránkat, amikor az egyik résztvevő, aki egyébként vendéglátós, a saját esetét mesélte el. Először arról beszélt, nem is olyan könnyű szakma a vendéglátás, nemcsak azért, mert a nap 24 órájában készen kell állni, hogy kiszolgálja a vendégeket, hanem még arra is figyelni kell, hogy a kiszolgáláson túl profit is termelődjön, mert anélkül nincs sikeres vállalkozás.
Aztán meg arról kezdett el beszélni, hogy teljes meglepetésére saját fia is ugyanezt a szakmát választotta. Mikor kiderült, hogy a fiú felszolgáló akar lenni saját elhatározásából, akkor csak annyit kért a gyermektől, hogy először a szakmát, aztán majd a vállalkozást tanulja ki.
Különösen megható volt, amikor arról beszélt, hogy az apja, aki szintén a vendéglátást művelte, milyen nagy büszkeséget érzett, amikor ő, mint a fia, az apa nyomdokaiba lépett. A nagydarab ember mosolygós arca egy pillanatra kisimult, látszott rajta, hogy épp úgy, mint az apja, ő is elérzékenyült fia döntésén. Aztán folytatta a történetet azzal, hogy a fia versenysportot űz és emellett az iskolai tanulmányai is kiválóak.
Az első év végén – mesélt tovább a frissen megismert asztaltársam – megkérdezte tőle a fia, mit gondol, hol lenne a legjobb a gyakorlatot elvégezni. Gondolkodás nélkül azt a választ kapta a gyermek, hogy semmi esetre sem nála. Meg is kérdeztem tőle, miért nem gondolja úgy, hogy az lenne a legjobb, ha a saját gyermeke nála lenne gyakorlati oktatáson. A pufók arc még inkább kikerekedett és olyan igazi vendéglátós mosollyal válaszolt a kérdésemre:
- A gyerek a vendéglátásba született. Kiskorától kezdve látta, hogy az apja miként teszi a dolgát az alkalmazottaival együtt és miként képes e sikeres vállalkozás vezetője lenni.
Aztán – mintha még ezt is fokozni akarná – fölemelte a jobb kezét, a mutató ujját felfelé tartva, mintegy nyomatékot adva a mondandójának, teljes természetességgel csak annyit mondott:
- Tudod, régen a céhlegények batyuval a hátukon elindultak, hogy tapasztalatot gyűjtsenek más mesterembereknél, mert a saját mesterük, ha majd visszatérnek, elvárta tőlük, hogy az új módszereket, melyeket megtanultak, azt hasznosítsák ott, ahonnan elindultak. Hát éppen így gondolom én is, menjen csak és nézze meg, hogy ezt máshol mások hogyan csinálják, aztán lesse el, ami jó, ami hasznosítható és amikor majd ebből kell megélnie, akkor emlékezzen rá, hogy mit tanult.
Éppen befejezte ezt a kis történetet, ami a vacsora megrendelése és az étkek asztalra kerülése közötti időt töltötte ki, a felszolgáló kezdte kihordani az ételeket. Miután ő is megkapta a maga vacsoráját, s a pincér is hallótávon kívülre került, annyit azért megjegyzett:
- Remélem, a fiam majd nem így teszi le a vendégei elé a tányért. Ilyenkor mindig eszembe jut, amit apám mondott: „nagy a különbség a botvacsinált csálinger és az igazi felszolgáló között…” És ez nem a megjelölésből, hanem az általa végzett szakmai munkából fakad.

Kapás Eszter
tanuklószerződéses tanácsadó

Kapcsolódó cikkek:

1. Szakképzés, de hogyan?

2. „Nincs új a nap alatt…”

3. Hétköznapi hiány(a)szakma …a szoknya, a nadrág és a varrótű

4. A csöpögő csap bosszúja

5. A tradíció örök

7. Családi asztal, közös asztal

8. GDPR - Átok vagy áldás?

9. Mit ér a szakma, ha lélek is van benne…